Éppen arra járt egy taxis, utassal a hátsó ülésen, amikor meglátta a dermesztő alakot a síneken. Egy pillanat alatt összeállt a kép: az idős nő nem véletlenül áll ott. A taxis nem habozott – fékezés, megfordulás, majd szinte kiugrott a kocsiból. Mikor odaért, a nő nem engedte el magától, de a férfi még időben elrántotta a sínekről. Szinte hihetetlen: percekkel később már dübörgött is át a vonat azon a ponton, ahol a nyugdíjas állt. Centiken múlt az élete!
Ezért lépett a sínekre a nyugdíjas!
A hír nem ért véget! Folytatáshoz használd a KÖVETKEZŐ OLDAL gombot!
—>> KÖVETKEZŐ OLDAL
Ez is érdekelhet:
A Sportage nap mint nap egy nagyon élhető hely volt. Ez az alapoktól (például a középkonzol mély tárolórekesze, ahová következmények nélkül bedobhattam a kulcsaimat vagy tárolhattam a telefonomat) a technikáig, mindenekelőtt a holttérfigyelőig terjedt, amiről már korábban is írtam. Én is azok közé tartozom, akik fogékonyak a továbbfejlesztett biztonsági rendszerekre, de nagyon is tisztában vannak a hibáikkal. Ebben az esetben úgy találtam, hogy a hasznossága és a holttérfigyelő rendszerrel való segítsége messze felülmúlta a hibáit (nevezetesen az elmosódottságot és a rossz időben való enyhén zavaró hatást).
Sosem tűnik úgy, hogy egy autó elég nagy lenne egy kisgyerekkel, de a Sportage utastere jól bírta a várakozásokat. Mindig sikerült mindent bepakolnom, hogy legyen egy kis hely a hosszabb nyaralásokra is, és bár mostanában nem volt olyan autóm, amelyben az első utasnak bőven lett volna helye a mögötte lévő terjedelmes gyerekülés miatt (kivéve persze a Bentley-t), a Sportage ebben a tekintetben rendben volt. Az első utasnak nem volt kényelmetlen, még akkor sem, ha az ember azt kívánta, bárcsak lett volna még pár centi a helyére.
Az ülések is kényelmesek voltak. Hosszabb utakon feltűnt a deréktámasz és a jó kilátás, és valahányszor felnőtt utasok utaztak elöl vagy hátul, mindig azt hallottam, hogy „ez szép, ugye?”, és általános dicséret övezte a belső tér minőségét.
