A kórházi kaland inkább emlékeztetett kafkai vízióra, mint egészségügyi protokollra. Magas láz, de nincs antibiotikum. Van recept, de nincs, aki kiadja. Van beteg, de csak szabály van hozzá. A rendszer precíz, csak a túlélés csúszik ki belőle. A mentő végül jött – egy zörgő, házilag buherált dinnyeszállító – de célba ért.
A veszprémi orvosok és nővérek igazi hősként álltak helyt, csak épp egy adminisztratív kártyavár közepén. Az első napi menü: infúzió és oxigén. Repetázható. A desszert mézpótló, örök emlékbe hazavive. Miközben remek veszprémi orvosokkal és odaadó nővérekkel izgulhattam két napig, hogy az a bizonyos szervem meggondolja-e a felmondását.
Az intenzívről:
A hír nem ért véget! Folytatáshoz használd a KÖVETKEZŐ OLDAL gombot!
—>> KÖVETKEZŐ OLDAL
Ez is érdekelhet:
A vezetési élmény továbbra is inkább kiegyensúlyozott, mint izgalmas. Ennyi tömeget kell mozgatni, így a 545 Nm-es nyomatékösszeg kevésbé tűnik erőteljesnek, mint ahogyan elsőre hangzik. Az Enyaq érzékenyen adagolja az induló nyomatékot, nem kelti azt az érzetet, mintha egy kapcsolót rántottunk volna meg hirtelen.
Ennek ellenére az előzések rendkívül könnyedén mennek. Padlógáznál az Enyaq nagyjából olyan gyorsnak érződik, mint egy teljesen „kiszabadított” E39-es BMW M5, bár az elektromos hajtásnál a gyorsulás szinte azonnal jelentkezik. Tehát tempóban nincs hiány, de a fékek még javításra szorulnak. Egyes autógyártók már kezdik megoldani azokat a kihívásokat, amelyeket a részben regeneratív, részben fizikai fékezés érzetének összehangolása jelent – de a Skoda ebben a tekintetben egyelőre nincs az élen. A fékpedál puha és pontatlan, és bár a kormány mögött találhatóak visszatöltést szabályzó váltófülek, a rendszer idegesítő módon mindig visszavált az alapértelmezett, üzemmódtól függő beállításra.
A kezelhetőség hasonló képet mutat – jó, de nem különösebben emlékezetes. Van bőven tapadás és stabilitás, és bár a nyomatékmegosztás jelentősen hátsó tengelyre irányul, nem igazán kapjuk meg azt a természetes egyensúlyt, amit például a Mustang Mach-E kínál. A vRS nem egy szórakoztató autó, viszont remekül csillapított, így amit élményben nem ad meg, azt gördülési komfortban és általános nyugalomban pótolja. Bármilyen úton, bármilyen időjárásban magabiztos és stabil.
Egyébként az Enyaq Sportline 85x, ha DCC adaptív lengéscsillapítókkal van felszerelve, még jobb viselkedést mutat az utakon. Így felmerül a kérdés: értékeled-e a vRS enyhén határozottabb kormányzását, kissé jobb dőlésszabályozását (amit vastagabb kanyarstabilizátorok biztosítanak) és valamivel sportosabb megjelenését? Ha igen, akkor ez egy kiváló autó. Ha viszont nem ezek az elsődleges szempontjaid, akkor olcsóbban is találhatsz jobb Enyaq-változatot.
